1949. május 15-én tartották meg az előrehozott választásokat, melyen csupán egy listára lehetett szavazni. Eddig a 101 éves népképviseleti választások történelmében nem volt ilyen, hogy ne legyen választási lehetőség. Népfront lista szerepelt csak, ezt változatlanul kellett bedobni. 1948. június 12-én egyesült a kommunista és a szociáldemokrata párt, a Magyar Dolgozók Pártjaként. 1949 elejére tulajdonképp a többi párt elhalt, de nem tiltották be őket, nem oszlatták fel egyiket sem (ez fontos lesz, mert 1988-ban megjelennek a pártok és azt mondják, hogy senki sem tiltotta be őket, ők végig működtek – tehát pl. a Kisgazdapártnak végig volt székháza a Semmelweis utcában, ma mint Magyarok Háza, korábban a szovjet-magyar barátság háza és azelőtt a tiszti kaszinó). A pártok folyamatosan belépnek a függetlenségi népfrontba. Ezek a beolvadt pártok a független magyar demokrata párt (Balogh István, 160 kg-os katolikus pap), polgári demokrata párt, radikális párt. Egyetlen választási lehetőség az volt, hogy ellene szavazzanak, vagyis nem szavaznak semmire sem. Az emberek 96%-a elment szavazni, és 94% úgy vélte, hogy jó lesz ez a rendszer.

A rendszer ideológiája a marxizmus, leninizmus és sztálinizmus. Alappillére az osztályharc, mely társadalmi osztályokra bontja az embereket, ezek egymással küzdenek és a proletariátus legyőzi végül ellenfeleit. Ekkor jön létre a proletárdiktatúra. Elkerülhetetlen tehát a két nagy világrendszer katonai összeütközése. Állandó fegyverkezés van, állandó felkészülés. Jogot formál a rendszer a kizárólagosságra is, nem lehet ideológiák harca, megsemmisít minden mást, nincs más párt sem, tehát egypártrendszer van (Magyarországon pl., de más országokban megmaradtak kisebb pártok, csak el kellett fogadniuk a kommunista vezetést, és mint segédpárt működhettek). Magyarországon pártdiktatúra volt (a proletariátus messze volt a hatalomtól), azonban a kommunista párt egy tömegpárt volt, egy millió taggal, így mondhatjuk, hogy a párt központi és helyi funkcionáriusai gyakorolták a hatalmat.

A hatalom birtoklása volt a cél, ezt erőszakkal szerezték meg 1945 és 1949 között. Itt jellemző a gulágokra elhurcolás, a kékcédulás választás, a hamisítások, a politikai ellenfelek elítélése, a gondolat, ízlés és autonómia megsemmisítése. Nem létezhetett olyan, hogy civil. Az egyesületeket megszüntették (a Horty korszakban még 16 ezer volt, 1946-ban azonban egy nagy betiltási hullám következett be Rajk László vezetésével).

Autonóm volt az, aki gazdasági bázissal rendelkezett, volt tartaléka, vagy azok a földdel rendelkező parasztok, akik el tudták látni önmagukat (emellett persze lehetséges a szellemi autonómia). Mindkét réteget tönkretették, az első t azzal, hogy elengedték az inflációt, a részvények, tartalékok már nem értek semmit, söpörték a pénzt az utcán, az emberek proletárok lettek, 100%-ig függtek az állásuktól. A földet is elvették az emberektől, parasztproletárok keletkeztek. Az autonóm embert akarták megszüntetni.

Eszközeik a terror, erőszak és egzisztenciális kiszolgáltatottság. Eleinte ezeket a Politikai Rendészeti Osztály, majd az Állami Védelmi Osztály és Hatóság végezte. Székhelyük az Andrássy út 60. volt, vezetője Péter Gábor. Azonban ez egy öngerjesztő folyamat volt, a terror végül a vezető réteghez is elért. Mindezek mellett ott van a háttérben a megszálló szovjet hadsereg, aki, ha kell, beavatkozik. Ilyen volt 1956 is (1958-ban Hruscsov felajánlotta, h kivonja a sereget, de Kádár beleremegve mondta, hogy ne, mert nélküle nem tartható az ország – Romániából viszont ténylegesen kivonták a seregeket). 1991 nyaráig itt vannak a szovjetek, ez nagyon fontos abból a szempontból is, hogy hogyan zajlott le a rendszerváltás mikéntje.

A terror eszközeként ott volt a nagy fekete autó, a meseautó (csengőfrász), melynek megjelenése is nagy riadalmat okozott. Ebben az időben, a háború után elvitték az autókat, összesen 2500 autó volt az országban, így nem csoda, ha már a megjelenése is riadalmat okozott. Félelem volt, megindult a besúgás, a feljelentés is, az ellenség mindenhova beférkőzhet, jelszava a kornak az éberség volt. Az ellenség leleplezése a cél, az osztályellenségek, a kulákok – birtokparasztok, 25 holdnyi földjük volt – megszüntetése.

Kialakultak a kuláklisták, külön adókat kellett fizetniük, melyek teljesíthetetlenek voltak, elvették a házukat, földjeiket. Megkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása is 1949-ben, de teljesen sikertelen volt. 1950 és 53 között 1,5 millió eljárást indítanak, 400 ezer parasztot ítélnek el, az 1945-ös földosztás után 2,8 millió holdnyi földet adnak vissza az államnak az emberek, mert lehetetlen megélni rajta. A parasztokat elítélhették beszolgáltatási bűnök miatt (elmulasztotta a beszolgáltatást, melyet 1945-től vezettek be, azért, mert nem tudta egyszerűen kifizetni, ezért mentek el a földről – 4-4,5 holdnyi földeken éltek, melyet könnyű volt elfojtani), ezek az emberek aztán a városokba mentek munkásnak, proletárnak. Más bűn volt a szabálytalan cséplés, a disznóvágás (fekete vágás, ugyanis engedély kellett hozzá, de az éhség miatt kénytelenek voltak a nehezen megszerezhető engedély nélkül a pincében, titokban levágni a disznót), rendezetlen padlás, udvar, gyújtogatás, szabotázs. A kollektivizálási hadjárat tehát nem volt sikeres, nem érte el a célját, még így is sok parasztgazdaság megmaradt, akik pedig beléptek TSZ-ekbe, azok 1953-ban, mikor engedélyezték a kilépést (Nagy Imre kormánya alatt), meg is tették ezt. A kollektivizálás csak a Kádár rendszerben sikerül.

Élelmiszerhiány is fellép, az irracionális viszonyok miatt. Jegyrendszert vezetnek be 1951-ben, napi 15 dkg vaj, 30 dkg szalonna, 25 dkg kenyér, havi 5 dkg szappan stb. Jellemző volt, hogy az emberek nyugatról vártak csomagokat. Hiánygazdaság van az egész rendszerben, Kádárnál már nincs ennyi hiány, de ha valami kell, akkor az biztosan nincs (a korrupció megerősödik, mindig kell vinni a pénzt, hogy legyen valami a raktárban). Megjelenik a szabotázs, a normacsalás, az időelemzők, normafelelősök miatt. Megnézték, hogy x idő alatt mennyit lehet legyártani valamiből és ezt szabták meg a normának, aki nem gyártott ennyit, az szabotőr volt. Megindul a munkaverseny, a sztahanov mozgalom. Ennek eredménye az lett, hogy ezeket az embereket nézték (akik általában segítséggel értek el nagy eredményeket) és ennél kicsit kevesebbet adtak meg a normaként. Végül az irreális norma eredménye az lett, hogy megcsinálták az emberek, de rosszul, selejtes árukat. Híres sztahanovista Pioker Ignác.

Az egyház is ellensége volt a rendszernek, más volt az ideológiája. 1919-ben nyíltan kimondták, hogy likvidálni akarják, ekkor azonban már nem ilyen nyíltak, azt mondják, hogy a vallás egy csökevény, mákony, meg kell szabadulni tőle, fel kell számolni, vagy be kell illeszteni a rendszerbe. Híres ilyen ügy a Mindszenty–per. Ebben 1948- karácsonyán fogták el Mindszentyt, életfogytiglanra ítélték, nem hajlott semmire, nem akarta elhagyni az országot, végül egy 5 fős népbíróság elé állították (1946-47-es törvények alapján 5 fős különtanács döntött, melynek négy tagja a koalíció pártjai közül került ki és volt egy bíró). Az MDP (aki ekkor már két párt összeolvadása volt) két halállal szavazott, a Kisgazdák meg a parasztpártiak pedig életfogytiglannal. Az MDP politikai bizottsága döntötte el természetesen a vitás ügyet (vagy Rákosi maga), végülis életfogytiglan lett az ítélet, félhettek a reakciótól, illetve a mártíromságtól. A katolikus egyház feje azonban végig ott volt a börtönben, nem hajlott kompromisszumra és ez az egyháziaknak megerősítés volt, a vallásos emberek vallásos hitét nem sikerült megtörni. Emellett vannak békepapok is, de jelentéktelen mennyiségben. Az állami egyházügyi hivatal irányítja ez a rendszerváltásig.

Az ellenség ekkorra elkezdett fogyni, de szükség volt rá, hogy a rendszert fenntartsák (osztályharc, ÁVO feleslegessé váltak volna ellenség nélkül). A terror gerjesztette önmagát, befurakodott a páron belülre, ott voltak a trockisták, meg Tito hívei. Trockij szembeszállt Sztálinnal, azt mondta, hogy terrorra nem lehet alapozni egy rendszert, mert torz lesz. 1940-ben jégcsákányt vágtak bele, valószínűleg azért ekkor, mert már korábban megmondta, hogy Sztálin bármire képes lesz, még a nácikkal is lepaktál (1939 – Hitler és Sztálin szövetsége) és féltek, hogy miután ez bekövetkezett, felerősödnek a hívei. Tito korábban nagy példakép volt, azonban ellenállt, el akart válni egy kicsit, nem mindenben követni Sztálint, ekkor lett ő az imperializmus láncos kutyája – az ő „kémeit” is lecsukták (Jugoszlávia kiszorult a körből). Egy híres ilyen belső per a Rajk-per. A belügyminisztert is belevették egy ilyen koncepciós perbe, semmi köze nem volt hozzá, de összeesküvéssel vádolták meg és ő ebbe bele is egyezett, maga elvállalta, Rákosi valószínűleg igyekezett Sztálinnak eminens módon megfelelni.

Az új alkotmányt 1949-ben csinálták, ez a magyar dolgozó nép alkotmánya, mely a 36-os sztálini alkotmánynak volt az átvétele. A szocializmus majd épül Magyarországon, népköztársaság van, minden hatalom a népé, a termelőeszközök magántulajdonban is lehetnek (a sok birtokos paraszt miatt). Nincs benne, hogy a társadalom vezető ereje lenne az MDP (ez csak 1972-ben kerül bele). 1949/20-as törvénycikk ez. Augusztus 20-a innentől kezdve az alkotmány ünnepe, az új kenyér ünnepe. Más ünnepet is megváltoztattak, vagy eltöröltek, ilyen például március 15-e (melyet 1951-től nem ünnepelnek). Újabb ünnepek pedig április 4-e (a felszabadulás ünnepe) és november 7-e (a nagy októberi szocialista forradalom ünnepe). A mai alkotmány is ez az alkotmány, néhány módosítással. 1949-ben az ország új címert is kapott a Kossuth-címer helyett.

A pártállam uralkodott, a párt dominált (mindenkinek volt párttagkönyve). Az országgyűlés a legfelsőbb népképviseleti szerv, 5 évente választottak, 1967-ig listás választás volt (persze csupán egy listával, mely kötött volt – nem lehetett kihúzni, se beírni másokat). 1967-től tisztán egyéni kerületi rendszer volt, egy induló jelölttel (nem tiltotta, hogy több legyen, de a pártnál volt a hatalom, a többi csak látszat volt). Kiépült egy pártstruktúra, párt-intézményrendszer, minden megyében volt pártbizottság és végrehajtó bizottság, sőt minden munkahelyen is volt. Teljesen behálózták az országot. A Politikai Bizottság (PB) három irányba küldhetett rendeleteket, a Kormány felé rendelet keletkezett (MESZR), a parlament felé törvény és az elnöki tanács felé pedig törvény erejű rendelet (nem volt köztársasági elnök, kollektív államfői testület jött létre). Nem kellett „fecsegő parlament” (Révai József), a szerepe háttérbeszorult, csak 2-3-szor hívták össze évente, az elnöki tanács pedig a párt kezében volt, így csak színjátékká vált az is, hogy a PB az elnöki tanácsnak küldjön javaslatokat.

Az egész országot azonosulási kényszer hatotta át, a mindennapok szintjén. Fél órával munka előtt mindenkinek be kellett menni a Szabad Nép félórára, mikor is ebből az újságból olvasták a vezércik

keket. Ezután tízkor munkahelyi torna volt, majd munka után Munkára, Harcra Kész mozgalom (MHK), ennek is volt tagkönyve. A fiataloknak ott volt a Spartakiád mozgalom, de 1956 után ez már nem volt divatban, nem szerették, ha sok fiatal együtt volt. Ennyi még mindig nem volt elég, ezek után szemináriumokon vettek részt az emberek, tanultak, művelődtek a párt számára fontos dolgokról. Végül otthon is volt dolguk, Ratkó Anna, egészségügyi miniszter korában gyermektelenségi adó volt, tilos volt az abortusz és a védekezési módszerek sem voltak elégségesek, az ötvenes években volt a Ratkó korszak, rengeteg gyermek született. A Kádár-korszakban ez az azonosulási kényszer már nem volt olyan erős, nem követelték meg (a jelszó arról, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk”, arra

módosul, enyhült, hogy: „aki nincs ellenünk, az velünk”). A párttagok továbbá kaptak gyors katonai képzést is, személyi kultusz is erős volt (Rákosi, illetve Sztálin). A szocialista realizmus stílusa is jellemző (moszkvai metró díszessége – akkor is azt érezze, hogy ünnepnap van, ha nincs vasárnap). A vezérelv persze mindenkire továbbadódott a legkisebb részletekig és mindenki félt a felette állótól, de még Sztálin is. A személyi kultuszt jeleníti meg még a budapesti 18 méteres bronzból készült (más szobrok beolvasztásával) Sztálin szobor és a cseh, prágai 30 méteres kőből készült Sztálin szobor (melyet 1955. május 1-jén adtak át és már 1961-ben dinamittal felrobbantottak).

A gazdaságot a tervgazdálkodás irányította, központilag osztották el a terveket. Egy öt éves terv indult meg 1950-ben (és soha nem is fejeződött be – egyedül Pióker Ignác fejezte be, de ő két év alatt), a tervhivatalban kiszámították, hogy miből és mennyit kell termelni (és ettől majd óriási fejlődés lesz). Fogalmuk sincsen a területi adottságokról, ennek következtében nem termelnek a területeken, élelmiszerhiány és jegyrendszer lesz, koncepciós pereket indítanak a kulákok és hentesek ellen, akiket fel is akasztanak. Szovjet tanácsadók érkeznek (Liszenkó módszer). A gyapot és egyéb lehetetlen termékek termelését erőltetik (magyar narancs).

Az internálás (a bírói ítélet nélküli fogvatartás) is egy fontos tényező. Ilyen telepek: Kistarcsa (gyűjtő), Tiszalök, Kazincbarcika (dolgoztatnak is). Recsken pedig az olyanok voltak, akikkel már nem tudtak mit kezdeni, a cél a megsemmisítés volt. Ebből a táborból egy ember volt, Michnai Gyula, aki meg tudott szökni és külföldre is menekült1. Münchenből a börtönben megtanult nevek közül 1200-at felsorolt a rádióban (Szabad Európa Rádió), innen tudhatták meg sokan, hogy többek között Faludy György és a Kisgazdapártnak az utolsó legálisan megválasztott elnöke is Recsken van. 1952-ben 44100 fő volt internáló táborokban, 1953-ban 12 ezer fő munkaszolgálaton.

Kitelepítések is voltak a korszakban, osztályellenségeket kényszerlakhely kijelölésével távolítottak el a városokból, főleg a Hortobágyra, kulákoknak minősített parasztokhoz. Egyszer csak jöttek, csöngettek és bejelentették, hogy 24 óra alatt pakoljanak össze és 500 kg-ot vihetnek magukkal. Utána betették őket a kocsiba, melynek ablakait mésszel lefedték és elvitték őket. Fegyveresen őrizték őket, de dolgozhattak TSZ-ekben, pénzt is kaphattak érte, általában fizikai munkát végeztek. 17 ezer főt telepítettek ki, általában családostul. Állandóan várták az amnesztiát (Sztálin születésnapját, vagy a többi ünnepet). 1953-ban, mikor Nagy Imre került kormányra, ezt megszüntette, de a jó lakásokat már nem tudták visszaszerezni, beköltöztek a párt tagjai oda (pártfunkcionáriusok és hivatalosan a fizikai dolgozók).

1952-re a vásárló erő az 1938-as szint 66%-a volt, ezt már az oroszok is észlelték és ekkoriban hágott csúcspontjára a személyi kultusz, Rákosi 60. születésnapja volt. A Kossuth téren a Kossuth szobrot is kicserélték egy szocialista-realista stílusúra is. Ekkor írt Tersánszky Józsi Jenő is, aki félbolondnak beállítva magát sokmindent megtehetett. A választások hangulata is ebben a szocialista stílusban zajlott (ha a béke, akkor szavazzunk a Rákosira).

Ez a rendszer veszélyt jelentett, 1953. március 5-én meghalt Sztálin (bár nem tudni pontosan mikor, nem mondják meg őszintén még azt sem, ha beteg; rögtön balzsamot kentek rá, mauzóleumba küldték, de onnan ki is vitték). Ezután május 17-én voltak a magyar választások és 99%-os győzelmet aratott a párt, Rákosi ünnepelt. Júniusban érkezett egy levél Moszkvából – Rákosinak meg kellett jelennie ott, Nagy Imrével együtt (aki Vologya álnéven MKVD tiszt volt). 1953. június 17-én volt a berlini munkásfelkelés is, amit szovjet tankok segítségével tudtak csak leverni (az NDK ereje nem volt elég erős hozzá). A szovjeteknek ez riasztó volt, megpróbálták Rákosit hátrébb vonni, bevádolták személyi kultusszal és túlzott iparosítással (pont, amiket rákényszerítettek). Erre Rákosi önkritikát gyakorolt, a pártvezetést így megtarthatta, de Nagy Imrének kellett átadnia a kormány irányítását (ezzel hatalmi harc is kezdődött).

Júniusi út, az új szakasz a szocializmus építésében. A kormány programot hirdetett (eddig ilyen sem volt), a parlament és a miniszterelnök szerepe megnőtt. Nagy Imrét, mint a földosztó minisztert (1945) ünnepelték (bár utána meg ő volt az 50-es években a begyűjtési miniszter), megfontoltabb, szabadabb volt, magyar volt megjelenésre is. Ez volt az emberarcú szocializmus, internálásokat, kitelepítéseket megszüntette, a koncepciós perek áldozatait felmentette (de csak a munkásmozgalmi embereket). Élhetőbb változata volt ez a szocializmusnak, főleg Rákosi után. Az életszínvonal is emelkedett, egyszerre növelte a béreket és az árakat csökkentette. Engedi a TSZ-ből való kilépést, a könnyűipar magyar adottságokhoz való fejlesztését és becsukják Péter Gábort is (számonkérés, majd 1954. januárjában elítélik).