A globalizáció elméleti háttere

A keynesi keresleti iskolát a neoliberális kínálati iskola váltja fel. Ez közvetlen utódja a háború előtti neoklasszikus iskolának.
E szerint a kínálatot, a vállalatok profitját, jövedelmezőségét kell helyreállítani ahhoz, hogy az ország kimásszon a recesszióból. Amikor a vállalkozások eredményesek a gazdasági konjunktúra nem marad el.
Az új közgaszdász neve: Milton Friedman, a chikágói egyetem tanára. Monetarista, ami azt jelenti, hogy szerinte a pénzmennyiség korlátozásával kell az infláció ellen harcolni.
A keynesi költségvetési hiány szerinte nem eredményes eszköz, mint ahogy a kereslet ösztönzést sem tartja fontosnak. Szerinte a piaci egyensúly kialakul vagy helyreáll, ha az állam nem avatkozik be a gazdasági folyamatokba.
Elég megteremteni a vállalkozások részére a nyereségesség feltételeit, a verseny helyzet akkor megteremti a piaci egyensúlyt.
Az állam legfontosabb szerepe, hogy ügyeljen arra, hogy ne alakuljon ki infláció.
A szigorú állami szabályozás helyett „liberalizálni” kell vagyis megnyitni a belső piacokat a nemzetközi kereskedelmi és tőke mozgások előtt.
A liberalizálás a belső piacokon is jelentős: a tevékenységek szakosításának feloldását jelenti vagyis gyógyszerek eladása nem csak patikákban, energia,vasút, posta, telekommunikáció, stb. monopóliumok felszámolása, munka feltételek szabályozásának csökkentése
A liberalizálás elmélete szerint a verseny leszorítja az árakat és ez jó a fogyasztónak.
A privatizáció is elengedhetetlen, hiszen az állami tulajdon nem hatékony, csak a magántulajdonos figyel oda a vállalkozások profitábilis működtetésére.
A bankok és főleg a tőzsdék,a pénzügyek szerepének ugrásszerű növekedése: míg a keynesi időszakban a naturális elemzések is hangsúlyosak voltak a globalizáció kizárólag a pénzügyi eredményeken méri le a vállalkozások sikerét.
A pénzügyi szektor súlya jelentősen megnő.
A gyakorlatban ezt az elméleti iskolát először Angliában Margaret Thatcher (1979-90) és az USA-ban Ronald Reagan (1981-89) gazdaságpolitikája alkalmazta.
Európában nehezebben terjedt el, mivel a liberalizmus hagyományosan kevésbé népszerű, az állam gazdasági szerepének megítélése pozitív

A globalizáció időszaka: 1982-től

Az USA tőzsde, a Wall Street, közel 20 éves, rekord konjunktúrát produkál, 2000-ig. A tőzsde indexek S&P 500 12 szeresére nő, ez évi 14%-os növekedést jelent. (természetesen a buborék hatás felismerése csak utólagos)
Tőzsde index: a tőzsdén jegyzett részvények – ill. rendszerint néhány kiválasztott jelentősebb részvény – különböző eljárásokkal – súlyozott átlagárfolyamát tükröző mutató. A budapesti tőzsde index a BUX, a legrégebbi amerikai index a Dow Jones.
A részvényindexeket eredetileg a részvénypiacok egészének vagy egy szegmensének áralakulását jelzo statisztikai mutatóként alkották meg.
az USA gazdasági növekedése is megindul, míg a világ többi országa sokkal lassabban jut ki a recessziós időszakból.
Bankhitelek helyett az eladósodás elsősorban értékpapír formában jelenik meg. Ez megkíméli a bankrendszert, amely stabil marad.
A tőzsde szerepének növekedésével erős nyomás indul be a tőke tulajdonosok részéről egy privatizációs időszak bevezetésére. Az állami tulajdont nem tekintik hatékonynak.
A pénzpiacok jelentőségének növekedése: A kötött, fix árfolyamrendszernek vége lett, ezért az árfolyam ingadozások – főleg Európában – növelték a pénzpiac jelentőségét. A spekuláció megint megjelent.
Ez vonatkozik a kamat mozgásokra is, melyek rendkívül változóak lettek az amerikai deficit finanszírozási igénye miatt.
A spekuláció: amikor pénzpiaci mozgások nem kötődnek a külkereskedelem igényéhez, hanem azoktól elszakadva, önmagukért, az elérhető nyereségért adják-veszik pl. A devizákat, értékpapírokat stb – általában rövid távra.
A pénzpiaci felfutás harmadik oka a nyugdíjpénztárak megjelenése volt. Az állami nyugdíjak helyett mindenki – legalábbis kiegészítő jelleggel – életbiztosítást vagy pénztári tagságot létesített. Ezzel megjelent a piacon egy nagy összegű, állandóan növekvő értékpapír kereslet. (USA – 1974)
Negyedik ok: eladósodás a fejlődő és költségvetési deficit a fejlett országokban – ez utóbbit a Friedman monetarista elvei miatt nem pénzteremtéssel, hanem értékpapír kibocsátással finanszírozzák – óriás kínálatot és keresletet teremtve az értékpapírpiacokon
Főleg az USA kereskedelmi és költségvetési hiánya – Twin-Deficit – az 1980-as évek közepe, (az 1990-es évek közepén csak költségvetési deficit) és a 2000-es években, okozott jelentős egyensúlytalanságot.
Tehát az USA „vizet prédikál és bort iszik”. A kettős deficit léte és finanszírozása egyáltalán nem a monetarista elméleti iskola elvei szerint történik. Mivel a $ világpénz, tehát nagyobb mennyiséget használ belőle a világ minthaegy „átlag” ország pénze lenne, ezért teheti meg az USA, hogy más gazdaságpolitikát alkalmazzon mint amit kikényszerít a fejlődő országoktól az IMF „strukturális programján”keresztül.
Az USA államadósság 200%,a kereskedelmi hiány a GDP, 5-7%-a körül van. A $ okozta pénzügyi egyensúlytalanságérzékenyen érintette az európai országokat.
Sorozatos leértékelések követték egymást az1980-as években, az inflációs ráták magasraszöktek – +20% fölé.
Másrészt az EU gazdasági hatalma megközelítette az USA-ét – mindenesetre a háború utáni erőviszonyok jelentősen változtak az EU javára – vagy az USA hátrányára.
Míg tehát az USA tőzsdei fellendüléssel – buborékkal – válaszolt a megváltozott gazdasági helyzetre, az EU elkezdte kidolgozni a közös pénz, az EURÓ bevezetésének feltételeit.
Az eurót több lépcsőben vezették be 2000-től a készpénz használatban is általánossá vált. A döntést 1995-ben a „Madridi konferencián” véglegesítették.
Az Euró több pénzügyi bizonytalansági tényezőt is megszüntetett:
Az árfolyamok rögzítve, a kamatok egységesítve lettek. Az EU legerősebb integrációs pontja a pénzügyi rendszere lett.
A $ világpénz szerepére megjelent egy alternatíva. Ez hosszú távon gyengíti a $-át, de a világ egész pénzügyi rendszerét is.
Az EU, elméleti és történelmi hagyományainak illetve a sok tagország igényeinek megfelelően lavírozni próbál az új és a régi, a népszerű keynesi és a monetarista elméletek között.
A keretet a „Lisszaboni elvek” adják, a 2000-ben Lisszabonban tartott európai csúcson kötött kompromisszumoknak megfelelően.
A Maastrichti kritériumok – a GDP 3%-nyi ktgvetési hiánya és 60%-nyi felhalmozott államadóság – életben maradtak, de a szankciók elmaradnak, amikor nem tartja be azokat egy tagország.

A „Lisszaboni elvek”:

A tudás alapú társadalom
Az európai szociális modell modernizálása
A gazdaságpolitikák arányos alkalmazása

E címszavak mögé van elbújtatva WTO által követelt és népszerűtlen közszolgáltatások liberalizálása és privatizálása, a nyugdíjrendszerek piaci alapokra helyezése, de a „belső piac” további egységesítése és a oktatás-kutatás fejlesztése is.
A kiegyensúlyozott társadalom igénye szerint a foglalkoztatási rátát a jelenlegi 60%-ról 70% közelébe, a női foglalkoztatást 51%-ról a 60% közelébe tervezik felemelni. (Magyaro. A foglalkoztatás 54% körül van).
A „Lisszaboni elvek” európai koncepciója tükrözi tehát az EU határozatlanságát és összes ellentmondását – követné is meg nem is az új neoliberális gazdaságpolitikákat melyek nem népszerűek.
A harmadik világ:
az 1982-es eladósodási válság után a fejlődő országok megváltoztatták a külföldi tőke beáramláshoz való hozzáállásukat. Kénytelen-kelletlen a gyarmati felszabadulás utáni függetlenség és utolérés politikája helyett, az eladósodás finanszírozása vált a fő szemponttá.
Ezt az export erőltetésével és külföldi tőke importtal próbálják megoldani – az IMF „strukturális átalakítási programja” és a WTO kereskedelem és szolgáltatás liberalizálási egyezményei is támogatják-kényszerítik.
A gyarmati beavatkozással ellentétben jelenleg a fejlődő országok Kormányainak kell mindent megtenniük a tőkeimport és az áru- és szolgáltatásexport elősegítésére.
A külföldi nagyhatalmak nem építkeznek, nem biztosítják a közegészség, a közoktatás és a közigazgatás fenntartásának elemi feltételeit sem.
Az országok kormányi két tűz közé kerülnek, amikor a társadalom szociális jólétét és a külső finanszírozás igényeit egyszerre kell kielégíteniük. Ezt hívják „közvetlen adminisztrációnak”.
Annál is inkább mert a tőke szeret jó feltételek közé kerülni – oktatási szint, úthálózat, társadalmi béke.
Ugyanakkor a tőkekihelyezés fontos szempontja az olcsó munkaerő. A fejlődő országok állam apparátusa NEM képes ilyen összetett igényeknek megfelelni. A magas korrupciós szint sem segíti e cél elérését.
A globalizáció hatására a tőkekivitel megugrott:

1984/85 50 M $/év
1989/90 200 M $/év
350 M $/év

Ennek jelentős része a fejlett országok között zajlik (az USA koronként a legjelentősebb importáló) a fejlődők szoros versenyben vannak egymás között is.
Ez időszak alatt a külkereskedelem évi 6-7%-kal, míg a tőkeexport évi 14-15%-kal növekszik.
Hasonló a tendencia – a fejlett országok elhúznak a fejlődők előtt – a külkereskedelem alakulásában is.
A TNC (transnational corporations), az óriás vállalatok közötti kereskedelem a meghatározó, és a TNC-k a fejlett országokban aktívabbak.
Az ENSZ szervezete a UNCTAD (UN conference on trade and development) felmérése szerint a több országban termelési vagy kereskedelmi egységgel jelenlevő cégek száma több mint 60 000. (ebből igazán jelentős az első 500 cég)
A külkereskedelem 1/3-da a cégeken belüli forgalom – tehát IBM az IBM-mel, a másik 1/3-a TNC közötti forgalom – tehát IBM a Siemenssel és csak a maradék 1/3-a nevezhető a tradicionális országok közötti külkereskedelmi forgalomnak.
A világ GDP 30% a külkereskedelemen keresztül jön létre – és a fejlett országok közötti külker a világ külker 80%-a körülmozog, de ez az arány a tőkekivitelben is. A fejlett országok közötti tőkekitel 80%-a az össz adatnak.
A maradék 20% megy csak a fejlődő országokba – ezek közül is 20 országba megy a 90%-a a tőkebefektetéseknek.
A legszegényebb országok lemaradása egyre fokozódik, a külkerből és a tőkebefektetésekből is kiszorulnak.
De a 20 legaktívabb ország helyzete is állandó pénzügyi egyensúlytalanságok között alakul. A „forró pénzek”, a spekulációs tőke jelentőség nagy ezekben az országokban.
Ennek következtében 1994-99 között 10 országban volt jelentősebb pénzügyi krízis.
Nagyon komoly negatív hatása van a fejlődő országok exportárainak jelentős csökkenésének is. A WB statisztika szerint csak 1997-99 között a kakaó 48%-al, a tea 36%-al, a gyapot ára 46%-al esett.
Ennek hatására az exportáló országok még kevésbé képesek az eladósodás csökkentésére, de import piacként is kisebb súllyal jelennek meg a világpiacon.

Összességében:

A fejlett és a fejlődő országok közötti fejlettségbeli különbségek növekednek
Az elmaradottság és a fejlettség egymásmellettisége egy világgazdaságon belül tartós tényező
Az országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedése
A világ lakosságának 80%-a kevésbé fejlett országokban él, amelyek a világ GDP-jének 20%-át termelik
A leggazdagabb 20% termeli a világ GDP-jének 83%-át és a világexport 82%-át adja.
A legszegényebb 20% a világ GDP-jének 1,4%-át termeli és a világexport 1%-át adja
Több mint 800 millió ember éhezik s 1 M ember írástudatlan.

A globalizáció fogalma és értelmezései: Globus (lat.) – gömb, földgolyó

Értelmezések:

1) Az emberiség egységesülésének történeti folyamata
2) A világkapitalizmus kialakulásával, 500 éve elkezdődött folyamat
3) A fenti folyamatnak az 1970-es évektől induló utolsó fázisa

Gazdasági globalizáció értelmezései:
Hiperglobalisták – globális gazdaság, határok nélküli gazdaság, nemzetállam vége
Szpektikusok – a globalizáció puszta mítosz, a világgazdaság nem rendeződik át, nem egységesül, fragmentálódik, civilizációk közötti konfliktusok (Huntington)
Régmúltra nyúlik vissza, de a folyamat most gyorsult fel,egy folyamat, s nem befejezett tény, nemcsak gazdasági jellegű – társadalmi, szociális, politikai, intézményi, kulturális vonatkozás és hatás
Valamennyi ország kölcsönösen függővé válik a másiktól – nincs szoros értelemben vett gazdasági függetlenség
Aszimmetrikus interdependenciák – egyes országok domináns helyzetbe kerülnek, mások alárendelt, sebezhető pozícióba
Nemzetközi fejlődési szakadék mélyülése + világgazdaság egyensúlytalanságai
A jelenlegi globalizációs folyamat egyik fő gyakorlatának elvei a „washingtoni konszenzus” néven váltak ismertté.
Ez egy összefoglalása 1989-ben, az akkor már elterjedt monetarista, neoklasszikus elméletek gyakorlati alkalmazásának.
A „konszenzus” arra utal, hogy az amerikai Kongresszus, a WB, az IMF és a vezető szakemberek egyetértenek a 10 pontban összefoglalt elvekben.
Mivel a WB és az IMF ezeket a szempontokat vette figyelembe és írta elő a hiteligénylő országoknak, a „Konszenzus” jelentősége nem csak elméleti hanem gyakorlat is.
A 10 pont:
költségvetési fegyelem, adó- és jövedelem elosztás semlegessége, pénzpiaci és külker liberalizáció, leértékelt árfolyamok, a magán tulajdon védelme, privatizáció
A WB-kal vagy az IMF-el kötött szerződések tartalma nem nyilvános, – a bank szerződések mintájára – így természetesen az állampolgárok, a sajtó stb. konkrétan nem ismerik, hogy mire vállalt kötelezettséget országuk kormánya.
A minden ország számára előírt hasonló kötelezettségek az integráció irányába hatnak, de ez az integráció – mint a történelemben általában – nem harmonikus fejlődést hanem feszültségekkel terhes és ezért várhatóan konfliktusos folyamatot jelentenek.
A globalizáció jelenlegi fázisa tehát nagyon erősen kritizált:
lemaradott országcsoportok, országokon belül is az egyenlőtlenségek növekedése és ennek következtében a társadalmi, politikai feszültségek kiéleződése félelemmel tölti el a világ lakosságának egy részét.