Jó tudós, tanári hírneve van (már 30 évesen tanár), de maximum 5 félévet tanított egy helyen. Korán, sokféleképpen megmutatkozott a politikai érdeklődése, de sose töltött be hivatalt (a természete miatt). Amivel tartósan foglalkozott: szerkesztett egy folyóiratot 1904-től (társadalomtudományi, társadalompolitikai közlöny); szociálpolitikai egyesületben van benne (a társadalomtudósok jelentős szervezete); gazdaság és társadalom terve (egy nagy közös projekt, sokakkal). Állandó feszültség övezi ezeket, ha elvállal valamilyen szabályos funkciót, amely felelősséggel jár, akkor hamar visszavonul tőle. Talán a 34 évesen elszenvedett idegösszeroppanása miatt volt ez (lehet sose épült fel belőle). 1898-ban apja meglátogatta őket, vitába keveredtek, mire ő kiutasította a házából, nem beszéltek, három hét után meghalt az apja – ekkor vonul vissza négy évre, teljesen, nem tanít, csak leveleket ír, de dolgozik. 1902-től mindenképp tudni ezt (van egy levél a feleségének), 1904-től pedig ömlenek a publikációk (protestáns etika, objektivitás tanulmánya). 1918-ban vállal a béketárgyalásokon hivatalos feladatokat, de 1920-ban meghal, így nem lehet tudni, hogy ezt hogy végezte volna, maga is beismeri, hogy labilis, ideges, robbanékony (bajkeverő, magányos farkas).

Hatalmas életműve van, negyven kötetben lehet összefoglalni, és mindez folyóiratokból és töredékekből (1891 után). Illetve ezek között ott van a nagy 5 kötetes mű, könyvnyi fejezetekkel, melyet sosem fejeztek be.

Ő a szociológia alapító atyja, a pozitivizmus elleni lázadás vezére (de volt aki pozitivistának titulálta), ő a hatalmi politikai elmélet híve (de politikailag zaklatott időszak jön utána, sokan azonosulnak vele, Karl Schmitt; az USA-ban pedig liberalista), mások úgy vélik, hogy ő a burzsoá ráció védelmezője (Lukács György, az ész trónfosztása), szintén mások szerint a decizionizmus és értéknihilizmus szószólója, illetve modernista jellemzőket is ráaggatnak. Weber a kor legnagyobb filozófusa, minden témában, saját korának sorsa érdekli. Marxszal is felesel, Nietzsche is vitafele (ezekkel kellett foglalkoznia a kor társadalomtudósának).

Korán meghal, nehéz politikai élet következik utána, tanítványai emigrálnak a 30-as években, a 20-as években kiadják műveit. Az USA-ban amerikanizálódnak tanításai, és csak a 70-80-as években tér vissza mögé a német háttér.

A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme

A műben a kapitalizmus eredetét vizsgálja és a modern világgal veti össze, a prekapitalista korszakot kutatva azt nézi mi hozhatta létre a kapitalizmust? Korábban csak a rendszer kialakulásával foglalkozik, nem érdekli a vallás, a kapitalista szellem (Sombarttól – 1902; a kapitalizmus keletkezése). Mire megvolt ez a kifejezés, addigra a metodológia (a tudományos kutatás módszertana, a világ tudományos megismerésének módszereiről szóló tanítás, vagy valamely tudományban alkalmazott kutatási eljárások összessége) is elkezdi érdekelni – tehát megmondja mit kéne csinálni és csinálja is, önmagára reflektál. Történelmi feltételeket keres, az individuális konstelláció bemutatására (mi minden állt fenn, ennek mi a jelentősége, kauzális szerepe).

A kapitalizmus szelleme. A kauzális lánc egyik oldalát nézi meg, az individuális konstelláció szubjektív feltételeit. Marx szerint ez egy objektív folyamat, megindul az eredeti tőkefelhalmozás, a termelésben szétválasztja az objektív részt (és egyéb feltételek), a földet és a szubjektívat, az embert (munkaerő). Weber szerint ez kevés. Az objektív szempontok önállóan nem kielégítők, az egyik a népességnövekedés (azonban ez Kínában pl. nem vezetett ipari forradalomhoz), a másik meg a nemesfém-beáramlás, ami kell a kapitalizmus kialakulásához (azonban itt sem, Spanyolországban az 1500-as években nem volt kapitalista fellendülés). Azt mondja tehát, hogy ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. Kellhet még a földrajzi helyzet, a szállítás könnyűsége (antik kultúra is ilyen, mégsem történt meg, tehát ez sem elégséges) – ezzel szemben áll, hogy a szárazföldi iparvárosokban alakult ki a nyugati kapitalizmus.

Tehát ezek mind kellenek, de az individuális konstellációk együttes megléte kell a kapitalizmus kialakulásához. Ezek:

• Tartós racionális vállalkozás megléte (üzemszerű)
• Racionális könyvvitel
• Racionális technika
• Racionális jog

Azonban ezek önmagukban még mindig nem vezetnek a modern kapitalizmus kialakulásához, így szükség van még pár feltételre:

• Racionális szellem kialakulása
• Az életvitel racionalizálódása
• Racionális gazdasági étosz

Hogyan magyarázható az emberek viselkedése ilyen esetekben? Próbálnak megszerezni minél többet, de elfogyasztani nem akarják, a birtokvágy az, ami uralja őket, olyan, mintha ennek a racionalitásnak a mérséklésére törekednének. Hogyan tehető érthetővé hát ez a viselkedés, hogyan magyarázható ezen keresztül? A megértő szociológiával juthatunk el a megértéséhez és ezen át az oksági magyarázathoz. A válasz az aszketikus protestantizmus, melynek vonásai érthetővé teszik ezt a viselkedést (ez a kálvinizmus és a puritanizmus). A kauzális lánc egyik oldalán tehát ezek állnak, kell a nyugati ipari kapitalizmus kialakulásához ez a sajátos mentalitás is az individuális konstellációk együttes megléte mellett.

Tervezi már a könyv bővítését is, a zsidóságot és az iszlámot vonná be a kutatásba, azt, hogy mi volt az, ami ezeken a helyeken megakadályozta a kapitalizmus létrejöttét (és mi volt az, ami nyugaton megvolt, de itt nem). A nyugati nagy átalakulás (modernizálódás és racionalizálódás) előtörténetét is készíti. Ezeket külön végül nem írja meg, de jegyzeteiből rekonstruálható, illetve gazdasági és társadalmi nézeteiből is felépíthető.

A nyugati nagy átalakulás előtörténete, a kapitalizmus előfeltételei. Ezek közt elsőként a három forradalmat kell megemlíteni, ezek:

1. A pápai forradalom, a szerzetesi reform. Ennek beépítése az egyházba (irracionális elem racionalizálása). A racionális életvitel van benne, a munka, a racionálisan igazgatott majorok, munkaközösségek, mezőgazdaság, kézműipar megszervezése.
2. A feudális forradalom a 11-12. század körül történt meg, ekkor a majorok, a patrimonializmus a jellemző, rendi állam van, decentralizált. Irracionális elemek vannak, de kialakul egy gazdasági, jogi, uralmi szervezet.
3. A városi forradalom a legfontosabb, ez az antikvitástól konstans, a középkorban is megvan. A városi szabadság egy fontos eleme, illetve magának a városnak a szerveződése, az igazgatása, a hivatalok megléte. A zsidók szerepe is nagyon fontos a városokban (ez a kapitalista rész, a pénzzel való bánásuk nagyon jó, közvetítő szerepük van).

Ezen kívül az előtörténethez tartozik a burzsoá magatartás vallási alapjai. Itt sem a tőkefelhalmozás objektív feltételei érdeklik, mint Marxot, hanem a magatartás (a protestáns, új motivációs konstelláció). A kapitalizmus szelleme: a vagyonszerzés az emberi élet célja, megvan a kötelességtudat emellett, a hivatásbeli teendők teljesítése is. Ehhez szembe kell fordulni a tradicionális gazdasági érzülettel, racionálisan kell megszervezni az életet. Itt lehet megemlíteni Luthernek a felfogását a hivatásról (Vallásszociológiából visszatekintő idézetek). A Bibliafordításban jelenik meg a hivatás szó, a világbeli hivatásnak szentelt élet erény. A tettek szerepe más, mint a katolikusoknál (ott a jó-rossz tényleges üdvszerepi tényező, az intézménytől függ, vannak vele visszaélések is). A fogalommal hozzájárul ehhez Luther, de hiányzik valami a lutheranizmusból, a predesztináció eleme az, ami mozgósít.

Az aszketikus protestantizmusban fontos szerepet játszik a predesztináció elve, ez pedig: először mindenki bizonytalan abban, hogy kiválasztott-e, ez bizonytalanság, elviselhetetlen, jele kell legyen a kiválasztottságnak (vagy mindig, vagy soha vagyunk kiválasztva). A döntő elem a tudás, hogy nem a vétek számít, hanem az Isten által elrendelt cselekedetek. Úgy cselekszünk, ahogy Isten elrendelte, akkor a ránk bízott isteni javakat gyarapítjuk, Isten megáld minket (tehát ha áldottak vagyunk, gazdagszunk, akkor tudhatjuk, hogy ki vagyunk választva). A siker a jele annak, hogy Istenhez méltón cselekszem, a sikertelenség pedig a rossztett. Ez persze nem követel meg kolostori, szerzetesi szigort, de fegyelmezett és módszeres életvitel kell hozzá (ez a hivatásának lép ember, létrejönnek a racionális társulások). Ez persze nem mind Luther érdeme, voltak már ilyen irányú kezdeményezések.

A fennmaradáshoz továbbá nem kell ez a magatartás, egyedül a létrejöttéhez van rá szükség. Mitől marad hát fenn? Az új szolgaság háza jön létre, az úr nélküli rabszolgaság, a tőke (személytelen) uralma. Etikailag nem szabályozható, a versenyképesség, a piac határozza meg a viselkedést, személytelen, etikátlan fórum lesz. Csak mint intézmény vitatható ez etikailag.

Ezzel egy időben foglalkozik a metodológiákkal. Ezt négy írásából lehet kiszűrni: a Roscher és Kniz nézeteivel foglalkozó (1903 és 1906 közötti évkönyvben); az objektivitástanulmányban (1904, az Archiv c. folyóiratban); a kritikai tanulmányokban (1906, szintén Archiv); és a Stamler írásában (1907). Az objektivitástanulmány nehezen olvasható, egy programadó cikk, a kritikai tanulmány pedi egy kortárs történész írására adott válasz (Meyer). Ezekben a problémái a fogalomalkotás és a történeti kauzalitás.

Objektivitás tanulmány

Társadalomtudományos, társadalompolitikai álláspont. Objektív érvényről beszél (mely kínaiak számára is érvényes akár) és tárgyilagos, a kutató szubjektivitásától nem (annyira) függő értekezés. Ez hogyan biztosítható? Egy ideáltipikus konstrukcióval (sajátos fogalomalkotás). Ez az egész értekezés 1902-től datálható, Ricker könyve ekkor jelent meg, teleológiai fogalomalkotásról ír, majd elkezdi értékekre vonatkoztatni a fogalmakat. Ezt bizonyosan olvassa Weber (1902. áprilisában ír a feleségének egy levelet – benne van, hogy maga is olvasta könyvet és aggályai vannak a terminológiával, ez a 2001-es nervi fragmentumokban maradt fenn; egy hotelben publikációs jegyzetekként, borítékokba rendezve). Úgy véli tehát, hogy Rickert bonyolultsága felesleges, ez az egész értékfogalom triviális, vele el lehet különíteni azt, amit tudni érdemes és azt, ami érdektelen. A történésznek azt kell leírni, amit érdemes megismerni, ez pedig mindenképpen szubjektív esetlegesség és az érdeklődési körök függvénye.

Ha valami objektívet, érvényeset keresünk, akkor metafizikába botlunk (normákhoz). A ténylegesen értékesre nem lehet alapozni, ez nem objektív, a határfogalmak felé megy. Rickert fogalmai problémásak. Úgy gondolja, hogy a megoldás egy ideáltípus, egy olyan gondolati kép, mely nem maga a történeti valóság, de nem is séma, egy tisztán ideális határfogalom, mellyel össze lehet hasonlítani a valóságot. Ezen mérjük a dolgokat, de nem kell, hogy megfeleljen valaminek. De a kiindulópontot elfogadja, a kultúra értékekre vonatkoztatott, ennek következményeit pedig le kell küzdeni.

Kérdés tehát, hogy milyen fogalmak lesznek ezek (gondolati konstrukció kell, hogy legyen, objektíve lehetséges és a valósághoz igazodó képzetünk adekvátnak tekinti).

• Talán egy teoretikus konstrukció lenne a gondolati konstrukció? Egy elképzelt világ (gondolatkísérlet)? Nem leíró fogalom ez, olyan, mint a bolgyópálya, mely egy konstrukció, nincs ott semmi, mégis meghatározzuk. Leírásként nem tud működni (mert akkor nem konstrukció). Tehát valahol a kettő között állunk, történelem és teória, valóság és elmélet között. Idiografikus, hisztorikus és a nomotetikus, szabályos, törvényszerű összefüggések. Külön-külön ezek nem elegendők, a kettő együttese kell ahhoz, hogy a társadalomban és a történelemben is tudományos fogalmakat tudjunk alkotni. Ezt tudatosan kell csinálni, mert ha nem, akkor akár arra is juthat valaki, hogy törvényszerűségre bukkant, általános fogalmakat talált, stb.

Az ideáltipikus fogalmak alkotása: ez egy programadó tanulmány az Archivhoz, azt írja le, hogy ebben ilyen társadalomtudományt akar. A fogalomalkotási folyamat: a valóságból, a káoszból meríti az anyagát, szelektál az ember (ez a rész mindenképp szubjektív, kulturális jelentőséggel bíró dolgok, azok, melyek megismerésre méltók, a fogalomalkotás fogja majd biztosítani, hogy ne legyen szubjektív). Ezek után megalkotja ebből a valóság gondolati képét, az ilyen gondolati képek összefüggéseket konstruálnak. Sőt utópikusan felfokozzák, kiemelnek valamilyen vonást ebből. Az összefüggések ellentmondásmentes kozmosza jön így létre.

Ez az egész mégsem merőben teoretikus, olyan gondolati képeket, ideáltípusokat, ideáltipikus konstrukciókat kreálnak, melyek a valóságon edzett fantázia kellően motiváltnak ítélt. Objektíve lehetséges (akár így is lehetne, ilyen lenne a fogalmilag tiszta állapot), tehát nem valami abszurditás. Nomológiai tudásunk szempontjából adekvátak, lehetővé teszik, hogy hipotéziseket, egyenes elméleteket állítsunk fel (az objektív lehetőségen belül). Ilyen pl. a kézművesség eszméjének utópiája. És mégis tapasztalati tudás a történelem, a teória oldalát mi visszük. Nem csak úgy kiemelünk a valóságból dolgokat, hanem ezt elvek alapján tesszük.

A városszociológia (bemutatása annak, hogy hogyan használja a fentieket Weber. Az elsőben a városról ír, megalkot egy ideáltípust, teóriát, gondolati képet, majd a másikban a városgazdaság egy fogalmát bírálja, mely nincs jól megalkotva.

1. A gazdaság és társadalomban ír a városok tipológiájáról. A II. rész 9. fejezete az uralom szociológiája és ebben a 7. szakasz a városokról szól. A városi szervezet tiszta típusát írja le. Van egy formális jogi, meg egy szociológiai, politikai szempont. Forradalmi változással jön létre két ideáltípus, az egyik eredendő módon, a jogbitorlókkal, melyek a legitim hatalom ellenében vannak és később ismerik elő őket, a másik meg a másodlagos, mely a hatalmát a legitim uralkodótól kapja, autonómia alapján, lefektetett, kényszerített. A kettő kombinációja jön létre legtöbbször, de fogalmilag ez lenne a tiszta típus.
2. A másik az I. paragrafusban van, a város fogalma, kategóriái. Az elvont gazdasági elméletet bírálja, az ipari kereskedelem szerinte csak egy része a városnak, teoretikusan problematikus ez az egész, a gazdaságpolitikai rendszabályok és a tisztán gazdasági dolgok egybemosódnak, a város fogalma nem tiszta. Nem kereskedő és piac, iparos, és ahol ezek a gócpontok vannak, ott a város; ez nem elegendő fogalmi ismertetőjegy. Amellett érvel, hogy ez nem csak a városra jellemző, akár egy falura is igaz lehet. Olyan lakóhely, amely gazdasági szervezettel bír, a múltban gazdaságszabályozó is volt, ez bármi lehet. Tovább kell cizellálni, olcsó tömegellátás, ipari nyereségszerzés, a szárazföld belsejében, szabályozással biztosítják ezeket. Más értelmezést is lehet neki adni, és ez nem is teljesen elterjedt. Amire ez a korábbi rossz fogalom jó, az az, hogy szembe lehet állítani az oikosszal, az önellátó óriásgazdasággal.

Az akarat szabadságának tulajdonított szerep, az értékmozzanatot is behozza, nem választja el a kauzális tárgyalástól, szerinte nem szabad, hogy a kettő keveredjen, az értékmentességgel hozható össze. A történelem tárgya, hatékony, hatásos. Az a fontos, aminek a jelenben is van hatása, a jelenhez vezető fejlődést indít el, ez kell, hogy legyen a szelekció szempontja. Emiatt nincs abszolút, feltétlen érvényű történeti ismeret. Ezek ellen először Weber egy gyengébb ellenvetést hoz: van benne igazság, de az ilyen értékszempontok inkább csak iránytűk a történeti ábrázoláshoz, tény, kauzális elemzés már nem játszik szerepet.

Szerinte Meyer túl szűkre szabja a történelem tárgyát, kiemelünk valamit, csak az a történelem, ami kauzálisan hatékony és ebből például kimarad az életrajz, vagy azok, amik a személyiségre nézve fontosak, amik pedig a megismerésben tudnak segíteni. Nem csak okozati, hanem megismerési eszköz is kell legyen, bizonyos eseteket ez fog csak megvilágítani. Erre hoz két példát: a) az egyik Preising tanulmánya, a maja, azték állam kialakulásáról. Ennek konkrét hatása nincs a mai jelenre, de meg lehet tudni valamit a segítségével az államalakulatokról. b) Goethe leveleinek sincs hatása a jelenre, de a kor művelődéstörténetéhez, a szokásokhoz, a pszichológiához nagyon fontos anyagokat szolgáltat. Értékeket tulajdonítunk a múltnak, és a jelen értékei alapján írjuk ezt meg. Ez a tanulmány első része (a véletlen, az akaratszabadság, a szükségszerűség, a történelem tárgya), ezek után jön a második, melyben az objektív lehetőségről és az adekvát okozásról ír. A kérdés, hogy milyen alapon konstruálunk kauzális láncokat?

Meyer Hannibál és Bismarck döntéseiről ír. Weber azt mondja, hogy a mi lett volna ha típusú kérdések nem feleslegesek, ezek segítenek felbecsülni, hogy milyen kauzális lehetőségeket tulajdonítunk egy egyéni döntésnek. Ezzel nem csak krónika jellegű lesz a történelem. Ez nagyon hasonlít a korábban már emlegetett racionális konstrukciókhoz (de ez akkor még nincs meg egészen), itt is a racionális döntésről van szó. A történészt a racionális cselekvőhöz hasonlítja, a dolog megvizsgálása, a módozatok milyen várható cselekményre vezetnek, az így kikövetkeztetett tények alapján jön a döntés. A történész is ezt csinálja, de előnyben van, a tényleges kimenetelt már tudja, így mérlegelhet, a hiányos információkat hozzáteheti. Megkonstruál egy kauzális komponenst, hogy így mi lett volna az eset, a valószínű és a tényleges lefolyást veti össze (volt-e kauzális jelentősége az adott dolognak és mekkora?).

Az adekvát okozás fogalmát már használják a korban a jogászok. Von Kries (pszichológus) elméletére támaszkodik Weber is. Ha nincs szó szándékosságról a polgári jogban, hogy lehet valakit felelősségre vonni, ez a fő kérdése, kell valami kauzális dolog (pl. gondatlanságból elkövetett…). Olyan alapon vizsgálja meg a dolgot, hogy nélküle hogyan játszódott volna le az adott eset, ha változatlan, akkor nincsen kauzális kapcsolat, tehát irreleváns, ha pedig másképp játszódik le, akkor valószínűsíthető, a különbségből pedig lehet kauzális jelentőségre következtetni. a) Volt szerepe az adott dolognak, de nem növeli a bekövetkezés valószínűségét, ez a véletlen okozás, b) ha nagyobb a valószínűség, lényeges különbség van, növeli a bekövetkezés valószínűségét (az objektív lehetőségét) is, akkor ez az adekvát okozás.

Az emberi cselekvések kauzális jelentősége egy konkrét esetben. Lehetséges-e ezt megvizsgálni, a valóságban végtelenül sok tényező játszik szerepet és mindnek van kauzális jelentősége. Ez súlyos probléma lenne, ha a valóságot a maga egészében akarná reprodukálni a jogász, vagy a történész, de nem erre vállalkozik, mivel ez értelmetlen, kivihetetlen. Olyasmire vállalkozik, ami megkülönbözteti a konkrét kimenetel szempontjából a kauzálisan jelentős és irreleváns elemet. A történésznek a jog nem kérdés, válogat tehát a témák között, mindenki más szempontok alapján. A késelés érdekli mondjuk, ha a tett jelentősége túlmutat önmagán (a jogban egyszerű büntetőjogi norma). Caesar esetében ennek politikai következményei vannak. Így már nem értelmetlen a konkrét folyamatban megkülönböztetni az irreleváns dolgokat. A megmaradt tényezők nem mind elengedhetetlenek, más szerepük van, akár el is lehet tőlük tekinteni. Meyer példái: releváns a marathóni csata, mert meghatározza a nyugati kultúrát (ha nem a görögök győznek, akkor nem a világi szellem kerekedik felül, hanem a teokratikus vallási perzsa kultúra – megkonstruált egy másik lehetőséget). Irreleváns viszont az 1848-as berlini forradalomban a két eldördülő lövés (bár nem teljesen, mert a kitörés időpontját befolyásolja). A lövések nélkül is kitört volna a forradalom.

A releváns, irreleváns tényezőket más szempontok alapján választja ki tehát a jogász és a történész. Marathón esetében egy másik megkonstruált lehetőségről mondunk ítéletet (hogy teokratikus lett volna, illetve a Berlin esetében, hogy akkor is kitör a forradalom). A történettudomány ilyen kérdésekkel foglalkozik.

Milyen értelemben objektív ez a lehetőség? A tényleges változatok mellett. Bizonyos feltételek kiiktatásával, hozzáadásával új lehetőséget tudunk megkonstruálni, de ugyanazon elvek alapján, melyeknél a valóságban is kauzális jelentőséget tulajdonítunk, tehát tapasztalatainkból leszűrt általános szabályszerűségeket veszünk. A tények ismerete és a tapasztalat (arról, hogy az emberek az adott helyzetben hogy reagálnak, illetve az életben hogy következnek egymásra a dolgok) együtt adja ki a tapasztalati szabályt. A szabályok ismerete egy nomológiai tudás, nem pedig valami elvont történeti érzék, valami megfoghatatlan (mint a 19. századi historistáknál szokott lenni – ez azt sugallná, hogy nem tapasztalati általánosításokra, hanem önismeretre, általános emberi véleményre alapoz). Weber szerint ez inkább fordítva van, az objektív lehetőség kategóriája teszi lehetővé a hipotézisek megfogalmazását, ellenőrzését, még az önismeretünkhöz is kell az objektív lehetőség. A történész ugyanazt csinálja, meg az ember is, mint a természettudományos kutató, intuícióra épít, támaszkodik, majd ebből tényekre alapozva racionálisan igazol.

Az anya példája: a saját viselkedésünk elemzése, miért cselekedtem így? Visszafelé megpróbálja igazolni a tettét, a pofont: igazságosság miatt, mert engedetlen volt (kauzális), a nevelésben nem árt néha, pedagógialilag célszerű (teleologikus), illetve ideges volt más miatt, („ő azért adta mert…” nem pedig az „ő azért kapta mert…” megfogalmazás jön be). A viselkedés konstans motívumait kutatja, amely máskor másra vezetne, konstruál, a reakciója véletlen, nem adekvát okozás, az engedetlenség maga nem növeli a pofon valószínűségét, de van szerepe benne. Az idegesség adekvát következménye a pofon.

A történész másokat elemez ugyanígy, a logikai váz megegyezik (mint utólagos kauzális elemzés). A döntő különbség csak egy naiv előítélet miatt van, fokozati különbség azonban ténylegesen lehet, amennyiben az anyag hozzáférhetősége más, de itt két történeti elemzés között is lehet különbség.

A kauzális elemzés elvi nehézségbe nem ütközik, nem kell részletesen kidolgozott pozitív választ adni a kérdésre, hisz biztos válasz minden forrás birtokában sem lehet adni, a lényeges pontok kell stimmeljenek (nem lehet tudni, hogy hogyan alakult volna, a lényeg, hogy valószínűleg másképp).

Ez elég-e egy történeti tény kauzális felbecsüléséhez? Bismarck döntése (1866) esetében a meglevő determináló tényezők növelhetik valami más fejleménynek az objektív lehetőségét, felerősödhetett volna más is, ha nem így dönt. Weber azt mondja, hogy adekvát okozás az, ha minimális az esélye annak, hogy egy vizsgált dolgot bármi megváltoztathatna. A véletlen az, hogy szerepe volt az eredményben, de nem ezek adekvát következménye (Weber erre nem mond példát, ilyen lehet talán a II. világháború).

Az objektív lehetőség alapján minek a kauzális jelentőségét sikerült felbecsülnünk, hisz mégiscsak kontrafaktuális dolgokról beszélünk. A marathóni csata esetében a kauzális jelentőség: teljesen más irányba ment volna el a fejlődése, kérdés, hogy ez így kellett legyen, ez vajon szükségszerű? Megalapozatlan, ellenőrizhetetlen a kérdés. Valószínű másfajta fejlődés objektív lehetőségéről alkotott ítélet ezt nem engedi. Adekvát előzménye a perzsa győzelem a más fejlődésnek? A tényleges kimenetelre semmi nem vonatkozik, hogy kauzális szerepet játszott volna.

A berlini forradalom esetében a valós tények kauzális jelentősége: véletlen okozás volt (bármely más tetszőleges dolog is elindíthatta volna?). A két lövésnek be kellett következnie? A tényleges kimenetel eszerint szükségszerű lenne, a másfajta kimenetel objektív lehetőségének valószínűtlensége helyett a tényleges kimenetel szükségszerűségéről alkotott ítélet. Ennek sincs alapja hát, mint a tényellentéteseknél. Megalapozásához nem tudunk mit mondani. Nem jól okoskodik Meyer, nem volt komolyan vehető objektív jelentősége, hogy bármi megváltoztathatta volna, ebből lehet következtetni kauzális szerepre. A két lövés is ilyen, kauzálisan irreleváns, de Weber szerint nem véletlen okozás, együttesen adekvát okozást alkot. Meyernél az véletlen áll szemben a szükségszerűvel, Webernél az adekvát a véletlennel.

Véletlen maga a lövés, nem növeli a valószínűséget, de a többivel együtt előidézi az eseményt, kellett, hogy legyen, a lövés sem véletlen. A véletlen okozáshoz kell még valami összeesküvés szerű dolog is, mint mondjuk Kassa bombázása, a hadüzenet kirobbanása. A történelemben a véletlennek az adekvát az ellentéte, a szükségszerű pedig nehezen értelmezhető kategória.