Arisztotelész Poétikája

Arisztotelész több részre osztja a görög irodalmat. A klasszikus kor, a homéroszi epika korszaka a Kr. e. 8-7. században, ekkor történik meg a váltás az epikára a szóbeliségről. A 7-6. század a líra korszaka, ekkor írt Szapphó, Anakreón, a legjobbak. A kardal a 6. században élte virágkorát, a görög ünnepeken egy karban mondták el a fohászokat, leghíresebb Pindarosz (kultikus versenyeken, héroszok megismétlése végett írták). A dráma korszaka az 5. század, ekkor írnak tragédiákat, ókomédiát, ez a virágkora a drámának, ekkor színészversenyek vannak, termékeny időszak. Az utolsó korszak a 4. századi újkomédia kora, ez azonban már nem olyan jelentős, a régi nagy triászt veszik elő, nem írnak új tragédiákat. Arisztotelész pedig ekkor él, ez neki az egyetlen aktív műfaj, így lehetősége nyílik arra is, hogy áttekintse a meglevő műfajokat is (Kr.e. 387-323).

A laikusok is aktív költők ebben az időszakban, a színészek amatőrök, nincsen hivatásos színész. A kar tagjai is benne vannak a mindennapokban. Poétikát mégsem írnak. Arisztotelésznek nem ez a fő érdeklődési köre, de minden után kutat, így megírja ezt is (három költeményt is ír, de nem nagyon aktív).

A műfajokban a közös elem az utánzás, a mimézis. Ez egy intuitív ismeret (ez lesz az axiómánk, minden kezdeti bizonyításnak, minden tudománynak egy intuícióra kell épülnie), az itteni intuitív ismeretet tapasztalati úton kell belátni, valahogy meg kell sejteni. A mimézisz fogalma nem egyértelmű, nincs definiálva. A negyedik fejezetben definiálja, azt mondja, hogy az utánzás velünk született, az első ismereteink is ilyenek (ilyen az etika megtanulása, a nap mint nap helyesen viselkedésnek a megszokása, leutánzása, ilyen a nyelvtanulás is, stb.), ez örömet okoz, ebből tudjuk, hogy valami jót csinálunk (a természet jutalma ez az érzés) – még az is örömtelivé válik, ami a természetben undorító lenne. Az oka a felismerés élménye (az „aha” élmény). A költészet az általánosra törekszik, azt ragadja meg, ami lehetséges, vagy ami történni szokott, lemodellezi. Képmást készít, ábrázol valamit. Ismereteinket utánzással szerezzük, mozdulatokat tanulunk meg, viselkedési mintákat követünk, illetve eljátszás, szerepjáték szerepe is van az egésznek (Rizzolatti által 1996-ban felfedezett tükörneuronok).

Kétféle mimézis van: Az egyik a képmás, modell jellegű, mely a befogadóra összpontosít, a nézőre. A befogadó a külső szemlélő távolságtartásával közelít a képekhez, ez a képzőművészettel analóg. A másik modell az eljátszás szerű, melyben az alkotóra, az utánzóra összpontosítunk, azonosulásra, mássá válásra törekszünk, és ez az etikával, színészettel analóg. Arisztotelész ezt a kétfajta jelentést nem akarja tisztázni, a kettő között kiegészítő feszültség van, ezeket mindegyiknél érvényesíteni kell, mind a kettő kell az értelmezésnél.

A költészet egyes típusai, műfajok szerint abban különböznek, hogy mit, hogyan és mivel utánoznak. Mit: nálunk nemesebb, hitványabb, vagy hozzánk hasonló emberek cselekvéseit? Hogyan: elbeszéléssel, szerzői hangon – dramatikusan, cselekvéssel, csak szereplőket megszólítva? Mivel: prózában, vagy ritmikus prózában, metrumban, vagy dallammal együtt. A komédia közelebbi vizsgálatakor láthatjuk, hogy nálunk hitványabbakat utánoz, dramatikusan, metrikus szövegeket és zenével kísért dalbetéteket alkalmazva. Nevetés révén okoz katharzist (azaz megtisztulást). – töredék a Poétika elveszett 2. könyvéből, illetve a Tractatus Coislianianus 4. fejezete). Fontos elem, hogy a közönségre gyakorolt hatás tulajdonképpen az utánzás egy negyedik aspektusát ragadja meg.

A komédia csak a nevetséges cselekedeteket utánozza, nem mindenfélét (nem minden alantast). A nevetséges az valamilyen hiba, vagy rútság, mely nem okoz fájdalmat, bajt (rút maszk). Kijelöli a befogadás érzelmi határait, meghatározza az azonosulás és a távolságtartás helyes arányát. A komédia mércéje a közönségre gyakorolt hatása. Kizárja a név szerinti gúnyolódást, a politikai szatíra formáit, mindazt, ami az egyes emberekhez és az egyedihez köti, és ehelyett csak az embertípusok, az általános emberi hibák kigúnyolását tartja helyesnek.

A nevetséges, komikus maszk elemzése: hatalmas száj (falánkság, túlzott beszéd), eltorzult tekintet, óriási pisze orr (mely a bujaságot jelképezi). Agresszív szem, homlokredők kihangsúlyozása (ravaszság, gondolkodás jelzése). A jelmezen lehet hatalmas has, fenék, phallosz, szőrös test, vagy állatjelmez. A komikus színész teste, öltözéke és jelmeze – a szégyellnivalót, a trágárt, szemérmetlent mutatja be a társadalmi tabuk áthágásával, groteszk formában. Mi miatt szégyelljük magunkat, azt ami szemérmetlen?

„A groteszk test mindig keletkező-változó test. Soha nincs készen, soha nem befejezett: szüntelenül épül és teremtődik, miközben maga is teremt. […] a groteszk testben azok a helyek a leglényegesebbek, ahol a test túlnő önmagán, kilép saját határai közül, és egy új (másik) test kezdetére utal: ilyen rész mindenekelőtt a has és a phallosz.” – M. Bahtyin, A groteszk testábrázolás és forrásai Rabelais művében (Ford. Könczöl Csaba, Bp., Európa, 1982, 392)

Az ókomédia sajátosságai a Felhők alapján

Arisztotelésznél azt látjuk, hogy háttérbe szorul a groteszk test témája, ez amiatt lehet, mert rögtönzésből született, a komédia is, phallikus dalokat vezető énekesek jóvoltából (Poétika 4. fejezet 1449a). Ahogy írja, először Kratész hagyott fel a gúnyolódó formával és kezdett el általános történeteket, meséket (müthoszt) költeni (1449b). Arisztotelész szerint a trágárság, a gúnyolódás a komédia egy fejletlenebb szakaszára jellemző, a Poétikában főleg az újkomédiával foglalkozott és nem a fejletlen ókomédiával, ahol valóban komoly szerepe van ezeknek a beszédmódoknak.

Arisztophanész Felhők című művét 423-ban mutatták be a Nagy Dionüszia ünnepén, ahol a három versenydarab közül utolsó lett. Jónak érezte azonban alapötletét a költő, így nekiállt átírni a darabot (erre utal az 518 és 626. sor közötti szakasz), de sose fejezte be – a szöveg ilyen féli átdolgozott formában hagyományozódott ránk, néhány következetlenséggel (pl. 422-ben meghalt Kleónról néhol élőként, máshol halottként beszél).

A mű alaphelyzete: Sztrepsziadész (Csavaros), aki vidéki származása ellenére előkelő családból származó nőt vett feleségül teljesen eladósodik, mert fia Pheidippidész (Ló-spóroló, Fukarlovas) kocsiversenyekre és más arisztokrata allűrökre költi pénzét. Mikor jön a hó vége, a törlesztés napja, Sztrepsziadáész egyedüli megoldásnak azt látja, ha beíratja fiát Szókratész Gondolkozdájába, hogy ott tanulja ki azt, hogy hogyan lehet megnyerni egy pert a hitelezők ellen.

Fontos, hogy a középpontban egy átlagpolgár áll, a maga hétköznapi problémájával, egyéni szemszögével és nyíltan vállalt önös érdekeivel, a megoldás pedig mindig valami zseniális ötlet, fantasztikus terv, és a cselekmény a nagy ötletnek a megvalósítása. Erre egy kiváló másik példa: Lysistraté – a spártai nők unják a háborút, így összefognak és szabotálják a házaséletet addig, míg békét nem kötnek férjeik. A Madarakban két athéninak elege van a sok bírósági üggyel, stresszel járó közéletből, így elmennek a hollók közé (a francba), új várost alapítani az égben. Plutosnál egy polgár kiutat keres a szegénységből, Apollón jóslatára látóvá teszi a Gazdagság vak istenét, hogy ne vakon osztogassa a gazdagságot, hanem érdem szerint.

Nem szokványos azonban a Felhőkben Sztrepsziadész kettős kötődése: a városi kultúra kifinomult módszereit akarja alkalmazni, miközben egyszerű neveltetése és szocializációja erre alkalmatlanná teszi. Bevallottan tisztességtelen eszközökkel szeretne a maga részéről boldogulni, ráadásul a terv másképp valósul meg, mint ahogy ő kitalálta. Mivel fia nem akar Szókratésznál tanulni, neki kell beiratkozni, azonban a lassú felfogása miatt nem megy a tanulás, így Szókratész kirúgja. Ezután a fia kötélnek áll, megtanulja a Hamis Beszédet, és ezt sikerrel is alkalmazzák a hitelezők ellen (hisz a hó utolsó napjának a neve a fogyó és az újhold napja, de két nap nem lehet egyszerre egy, így nem lehet fizetni – a szofisztika célja, hogy a gyengébb érvből erőset csináljon). Ezek után Pheidippidész azonban apja ellen fordul és megveri, mindezt azzal magyarázva, hogy gyermekkorában őt is verték, tehát az egész dolog jogos volt. Erre Sztrepsziadész dühében felgyújtja a Gondolkozdát.

Ez az egyedüli ókomédia, mely nem lakomával, vagy valamilyen ünnepi mulatsággal zárul, valószínűleg az első változatban ennek is vidám vége volt: Sztrepsziadész győzelmével fejeződhetett be, és talán éppen emiatt nem szerette a közönség (a gazember diadala visszatetsző lehetett). Az átírás után Pheidippidész saját fegyverét fordítja apja ellen és ezek után áll helyre a világ morális rendje.

Szókratész tanításai is érdekesek: állattani kérdésekkel foglalkozik (hány bolhalábat ugrik egy bolha, hogyan zümmög a légy) és úgy vallja, hogy az igazi istenek a felhők – mivel tőlük származnak a gondolatok (apollóniai Diogenész tanítása szerint a földön fekve nedvesen nem lehet gondolkodni), az égi jelenségek okai is ők (Anaxagorasz szerint hatalmas tüzes kő az égitest, az aithér mozgása és a felhők ütközése a villám). Nyelvészeti problémákat is felvet – a hím galamb elnevezése a galambfi (itt a prótagoraszi nyelvi nemek felfedezése ugrik be). Látni tehát a korabeli, párhuzamos elméleteket is beveszi a tanulmányozásba.

Ez eltér a többi kialakított Szókratészképtől: nem volt iskolája, azért tartotta magát bölcsebbnek, mert ő tisztában volt tudatlanságával, pénzt nem fogadott el, nem foglalkozott az égi jelentségekkel, épp ő tartotta károsnak a szofizmust. Azonban vannak hiteles oldalai is: Szókratész fiatal korában Anaxagorász tanítványa volt, tanítványai többnyire gazdag családok gyermekei voltak és ők látták el, keresztkérdéseivel másokat akart a tudatlanságukra ráébreszteni, és számos hagyományos istenképzetet kétségbe vont. A nevelés tekintélyelvű formája helyett a racionális elemzés és meggyőzés módszerét alkalmazta.

Az igaz beszéd és a hamis beszéd agónját (illetve később az apa és a fiú agónját) láthatjuk a műben. Ebben a harcban, összecsapásban a hamis beszéd logikájába nem lehet belekötni, teljesen jó, legfeljebb a premisszák morális értékét kérdőjelezhetjük meg, erre azonban az igaz beszéd nem képes (aki az érvelést önmagában rossznak tartja). Az értékek relativizmusa, a világ feje tetejére állítása, az általánosan elfogadott normák, ideológiák kiforgatása, de egyúttal az ellenideológia is nevetséges a műben.