A mű és műfajok viszonya egy fontos kérdés az irodalomban, az esszencialista elképzelés szerint vannak műfajok, a nominalista viszont úgy véli, hogy az egyes művekkel kell foglalkozni és nincs feltétlen műfaji besorolás. Glenn W. Most szerint a kettő között mozog az egész, egyik oldalon sem áll meg (mint az inga). A műfajelmélet egyik klasszikus szövege Arisztotelész Poétikája (ezek főbb szempontjai: az utánzás mikéntje, a tárgya, és a szereplője, megszólalója). Ez az arisztotelészi elképzelés egészen a 18. századig meghatározó.

Közben megjelennek újabb, más szempontok is: Hobbes (1588–1679) a világot udvarra, városra és falura osztotta és ezek szerint csoportosította a műfajokat (eposz, komédia, pásztori költészet). Nicolas Boileau (1636–1711) 1674-ben megjelentette a Költészettant, melyben szélsőségesen esszencialista elveket vallott (ez a klasszicizmusra amúgy is jellemző volt). A költészet szabályrendszerekkel létrehozható (a jó mű is ezek betartásával). A műfajok rendszerét nem kellett megalapozni, ez magától értetődő (természettől adottak voltak). A 18-19. századig kritizálják ennek a merevségét (pl. Lessing szerint a jelentős művészek átléphetik a határokat). Benedetto Croce (1866–1952) 1902-ben félre akarta volna tenni a műfajfogalmat. Minden igazi mű szerinte ezek alapján megsértené a szabályokat. Annyi a műfaj, ahány mű létezik. Minden mű mögött ott van a kifejezés vágya, és a hozzárendelt forma. A korábbi évszázadok poétikáira reagált ezzel Croce, a modernségben a mű állt a középpontban. A mai elképzelések ingáznak, de inkább a nominalista van érvényben.

René Wellek és Austin Warren alapvető könyvében, Az irodalom elméletében (Theory of Literature, 1948) a „klasszikus” és a „modern” műfajelméletek kö­zötti különbséget abban látja, hogy míg az előbbiek szabályozó és előíró (preskriptív, műfaji tisztaság van benne), az utóbbiak viszont leíró (deskriptív, a műfaji határok elmozdulnak, kereszteződnek) jellegűek. Ez a mű az első és utolsó nagy kanonikus jelentőségű irodalomtörténeti összefoglaló. Már reflektálnak benne a kialakuló irányokra és lefedi az irodalomtudomány problémáinak egészét (később ezt már nem lehet megtenni). A műfaj lehet egy intézmény: munkálkodhatunk ennek keretében, vagy teremthetünk új intézményt is – vagy kívül lehet maradni az intézményrendszeren. Részvételünkkel formálhatjuk át az intézményeket. A műveknek van külső és belső formája is, a külső lehet a megjelenés, versforma, a belső pedig a szerzőnek a magatartása, a tónusa, viszonya a közönséghez.

Mihail Bahtyin (1895-1975) műveiben Dosztojevszkijt vizsgálta, 1929-es művében pedig poétikájának problémáit. A cselekményszerkezetet és a műfajiságot. Szerinte a műfaji hagyomány fogalma állandóan újjászületik és az eredeti művekben megújul. Ismétlődő elemek kellenek és eredeti művek, alkotók. A befogadás oldaláról megállapíthatjuk, hogy minél inkább fel tudjuk tárni a műfaji forrásokat, annál jobban megértjük melyekkel párbeszédben áll. A mű egy alkotás, melynek megvan a az adott műfaj nyelve, ezt meg lehet tanulni, olvasással. A polifonikusság is fontos téma, ezek különböző szólamok, nézetek emlékezete (hagyományai).

A beszéd műfajai (1952-53): a nyelvben megszilárdult megnyilatkozási típusok, a beszéd műfajai. Elsődleges (egyszerű, vagyis mindennapi nyelv) és származékos (összetett, másodlagos). A származékos az irodalmi, tudományos nyelv is, nincs közvetlen viszonyban a valósággal, egy teremtett valóságra vonatkozik. A dialogikusságról is elmélkedik, az is válasznak tekinthető, ha megértjük a mondanivalót, a válasz kerzdete lehet, nem kell feltétlen közlés hozzá. Minden megnyilatkozás (mű) egy válasz egy korábbi közlésre.