Sumer területe a két folyó között fekszik el, kisebb városállamok vannak itt, mint Nihru (északra tőle akkád, délre sumer nyelvek, népek). Izoláló, szigetnyelv a sumer, nincs rokona, a negyedik évezred végén adminisztratív szövegeket láthatunk, a második évezred elején a sumer már nem beszélt nyelv. A harmadik évezred közepén kevés irodalmi szöveg van. A legnagyobb irodalmi corpus a második évezredből származik, mikor más nem beszélik a nyelvet, eredete a harmadik évezred végéhez kötődik (III. Ur birodalom alatt). Csak rituális szövegek nyelve volt ekkor a sumer, a tudományosságé (mint a latin később).

Az irodalom ékírásos táblákon maradt fenn, 20 cm-es egy kolumnás hosszútáblákon például, amire 50-60 sor fért fel, így az oda kerülő istenhimnuszokat például direkt ilyen hosszúságra tervezték. Töredékes kéziratok vannak, nincs autoratív szöveg. Veldhuis szerint a modern irodalom lényege a definícióban van, minden irodalom, ami az intézményrendszerhez kapcsolható (kiadója van, stb. – pl. Petri György cetlije). Mezopotámiában ez hiányzik, adminisztratív szövegek vannak, melyek gazdaságiak (általában egy példány), vagy hagyomány részei lehetnek (több példány is megmarad, ezek pl. a királyfeliratok).

Irodalmi szövegek is vannak. Ezekhez dokumentaristán állnak hozzá (német), történelmi forrásoknak tekintik őket, nem kell elkülönítés, a történeti utalás rajta pedig készpénz, nem érdekli őket mitől irodalmi. De lehet az is, hogy a költői képek jelenléte különíti el ezeket egymástól, így beszélhetünk: ráolvasásokról, praktikus szövegekről; templomi rítusról; sumer királylistákról. Van egy társadalmi, funkcionális megközelítés is, az intézményrendszer, ami mindig más, hogyan működik.

Az Óbabiloni korból vannak maradványok. Az írnoki képzésből maradtak fenn írások, az e-dub-ba-a-ból, ami azt a házat jelenti, ahol a táblákat kiadják. Haladó képzésben részt vevők használták ezeket, meg kellett tanulniuk fejből egy szöveget és ezt különböző módon le kellett másolni. Három típusú tábla létezik: in-gid-da (hosszú tábla – erre írták a napi adagot); tanári táblák, melyek egyik oldalán a tanár írása állt, a másikon a diáké, ezt sokszor letörölték, egészen addig, hogy el is kopott, le is tört; és végül a nagy tábla, melyre 6-8 columna is fért, ezek voltak a vizsgaszövegek. Nincs nagy archívum ekkoriban, a szövegeket fejből tudják, ha elkészül, akkor újra felhasználják, kézirattörténet emiatt tehát nincs és véletlen folytán maradtak meg a szövegek is: elhagyott, felégetett településekből (Nihraban például az Eházban a padló, padok mind táblákból álltak.

A műfajok tekintetében a taxonómia, rendszerezés szempontjai mások. Nem tudnak Arisztotelészről, az interpretáló szövegnek pedig nyoma sincs. Katalógusszövegeket azonban találunk, irodalmi címek vannak rajta, és elválasztó vonalak (mely valószínűleg a kosarakra utal, amiben tárolták a táblát). Itt találhatunk: alap megtanult, kötelező szövegeket (1-10); vitairodalmat (21-29); várossiratókat (32-34); arata ciklust (Uruk kiemelkedő uralkodóiról; 38-40); és végül eduba irodalmat, mely az írnoki iskolában játszódó életről szól (50-62). Modern szempontok szerint Jeremy Black osztotta be (narratív, mitológia; királyhimnusz; levél, ima; istenhimnuszok; diákélet; közmondások).

Van műfaji elemzés is, himnuszokhoz, megjegyzéseket toldottak be, subscipteket (a szöveg egészére vonatkoznak, adaboknak hívják őket, ez dobot jelent, azt, ami az előadást kíséri – királyi imákat például, tigiket). A műfaji megjelölés nem tematikus, formai, hanem az előadás a lényeg, a kontextus, a hangszer, a kíséret (ez a műfajrendszer csírája). Tehát az adabnak is vannak részei: tigi, adab, dal, nem csak előadásmód, hanem tematika is (nem lehet például sirató ez az adott forma).