A klasszikus kínai irodalom az 1910-es évek előtti irodalomra vonatkozik, ezután ugyanis köznapi nyelven írtak a kínaiak. Más az irodalom, mint nyugaton, mind a státusa és formája alapján. A formai kritériumok határozták meg Kínában, hogy mi hova tartozott (nem a hagyományos nyugati műfaj és nembesorolás működik).

A magas irodalomba tartozik a klasszikus kínai nyelven írott művek sorozata, a nyelv maga Krisztus körül vált el a beszélt nyelvtől (olvasni és írni csak egy szűk réteg tudja ezeket a szövegeket). Didaktikus jellege van (társadalmi, erkölcsi, politikai mondanivalója kell legyen, valamit tanulni kell belőle, nincs l’art pour l’art), kevés benne a fikció (fontos az, ami valós helyzetet ír le). A közönséges irodalom köznyelven íródott, szórakoztatás a célja, Kr. u. 1000-től van rá adat és a 13. századtól írják őket tudatosan, alacsony a presztízse, puszta esztétikai élmény az egész. Ezzel sokáig nem is foglalkoznak, a 20. század elején a nyugat hatására veszik észre, hogy művészi értékük is van (dráma, nagyregény). Ezt a két réteget ugyanazok az emberek írják, de a közönséges irodalomra nem büszkék (titokban olvassák, nem beszédtéma).

Sokáig nem kategorizálják ezeket (Kr.u. 100-ig). A magas irodalomnak négy fontosabb része van: a Jing (klasszikusok), amikből kb. egy tucat van, ezek a konfucianista írások. A Shi a történeti műveket jelenti, ezek tartalmazzák az igazságot,a taot, az erényes életet írják le, állandó referencia a mindennapi élethez, a hivatali élethez kellenek, onnan veszik, hogy mit csináljanak, illetve itt vannak a dinasztikus krónikák is, melyeknek óriási a presztízse. A Zi a mesterek írásait jelenti, ezek filozófusok (ókoriak és néhány későbbi), de ezek korlátozottak. A Ji végül a gyűjteményeket takarja, ezek száma korlátlan, minden más beletartozik, ami az első három csoportba nem fér bele (próza, vers, költemény). Ezek valamiféleképpen a hivatalnokokhoz kapcsolódnak, az ember társas életéről szólnak, milyen alkalommal születik például egy beadvány, stb. (rövid próza). A kínai irodalom tehát a funkció alapján kategorizál.

A költészet, vagy a Shi versek. Kr.e. 1000 körülről maradtak ezek fenn, a Dalok könyve. Egy rímgazdag nyelv a kínai, a versekben soronként azonos a szótagszám, páros sorok vannak, a páros sorok rímelnek, többségük alkalmi vers. Egyfajta játék a versírás, a műveltség fitogtatására, vagy néha illik ilyeneket költeni egy találkára, vagy elválás, halál miatt. A szerelmes költészet nagyon ritka, az elbeszélő költészet és az eposz pedig nincs is jelen. A Fu-versek prózai versek, ritmikus, rímes prózában írták őket, kötetlen a formája, hosszú és a Kr.e. 2. századtól maradtak fenn. Leíró vers, szókincs és műveltség fitogtatására (egy tárgy megfogása és leírása például. A Ci vers a Kr.u. 8. századtól terjedt el, akkor, mikor a kelet-ázsiai zenék jöttek divatba, a dalszövegeknek írták ezeket, egy meglevő dallamra, tehát az egész szöveg szabálytalan. Mulatozós, könnyed az egész, beemelik mégis a magas irodalomba. A Qu vers a 13. században keletkezett, kész dallamra írták ezt is, beszélt nyelvi elemek is vannak már benne, nem tisztán klasszikus. Töltelék és helykitöltőszavak is vannak benne, de nem mindig tudni, hogy melyikek ezek. A színjáték is fontos eleme már.

A közönséges irodalom a 10. századtól maradt fenn, ponyva jellege van. A Ju, vagy színjáték a 20. századig a legelterjedtebb (a 13. századtól maradt fenn). Vándortársulatok játszották, a látvány volt a lényeg. A Xiaoshuo volt az elbeszélés, regény, melyekben fontos volt a fikció, a vásári mesemondás, a Ming kortól jelenik meg a regény (14-15. század). A Huaben a Xiaoshuo egy fajtája pedig a 17. század fénykorában keletkezett, a késő Ming-korban, egy városi élethez kapcsolódó elbeszélés.