1822-ben fejtették meg a hieroglif írásrendszert. 50-80 évig lefoglalta a tudományt az új szövegek gyűjtése, kiadása, mely főleg a berlini tanszéken folyt (19. század közepe). Szótárt készítettek, lefektették a nyelvtani alapokat. A 20. század első negyedéig ezzel vannak elfoglalva, és foglalkoznak a műfajok kérdésével is, de teljesen tetszőlegesen. Az akkor kialakuló irodalomtudomány elkerüli a figyelmüket. 1927-ben megjelenik a Handbuk der literatur wissenstaff, Németországban, mely a világirodalmat írja le és benne van az óegyiptomiaknak is egy fejezet, plusz a róla írt recenzió (Max Piper és Alfred Hermann). Ebben írnak az adott kultúra lenyomatáról, Hermann azonban elítéli és az irodalmi műfajokra helyezi a hangsúlyt (ezeknek a megkülönböztetésére), illetve arra, hogy mi tekinthető irodalomnak és mi esik ezen kívül).

1974-ben veszik elő ismét az irodalom kérdését (Lothan és Kinjanov). Nem kurrens irodalomelméleteket vesznek elő, az 50 évvel korábbiakat nézik. Az 1920-as orosz formalistákat fedezik fel újra, visszanyúlnak hozzájuk (a rendszer és funkció fogalmait veszik át – a műfaj kérdésében a dráma kiesik). Két kategória jön létre, a kulturális és az irodalmi szövegek. Úgy gondolják, hogy nincs irodalmi, írásbeli kultúra műfajok nélkül, nincs univerzális műfaj, az egész kultúra és korspecifikus. A funkció révén lehet tehát megkülönböztetni a műfajokat. A kontextust is figyelembe kell venni. Ezek szerint lehetnek: áldozati formák, hárfásdalok, sírokban talált önéletrajzi feliratok, himnuszok, használati irodalom. Ezek irodalmi formát is ölthetnek, de nem lehet közvetlenül odakötni. Ezek után a funkciók kizárásával juthatunk el a szépirodalomhoz. (Dobrovics Aladár: a paraszt panaszai). Ilyenek a hajótörött történetei, vagy a szinha. Az irodalmi szövegekben elsődleges a művek kis száma, a 3000 éves állami lét alatt alig 50 mű maradt meg. ezek eloszlása is egyenetlen, az Óbirodalomban csak gazdasági feliratok vannak, a Középbirodalom viszont a klasszikus kor (2025-700), ahol kevés a teljes szöveg, vagy kétharmados papirusztöredék, vagy csak a címet lehet tudni. A Későkor a démotikus kor a 8. századtól, ez erősen elhanyagolt volt a kiadások terén korábban, még sok a kiadatlan primer szöveg.

Egy-egy szöveg tehát új m–űfajokat hozhat létre. Ez veszélyes, mert hipotetikusan lehet irodalomtörténeteket írni, az intertextualitás esetleges (a kis szám és az eloszlás miatt), a szöveganyag leszűkíti a lehetőségeket, metakommentár nincs, glossza is korlátozott. Nem lehet tudni mi metafora és eufémizmus („azt fordítjuk, amit nem értünk”). További probléma az írásrendszer, a mássalhangzóírás miatt vannak lingvisztikai problémák, mely a nyelvészeknek a problémája és lírai jellegű. Az íráshordozók is problémásak. Az, hogy több írásrendszer van, szintén gond, nem tudni, hogy a hieroglifa képisége adott-e valamit a szöveghez, a medialitás kérdése is fontos, falon, vagy papiruszon, vagy bőrön, osztrakonon (pl. volt egy szöveg, ami három edényre volt sorban felírva), vagy fatáblán van. Diglossza: különleges nyelvi regiszterek, klasszikus nyelvek és beszélt nyelvek keveredései.

Ez az orientalista tudományok egy ága lett volna, de az egyiptológus ettől eltávolodik, elméletorientált, a tudományok felé megy. Euhémerisztikus (az irodalmi mű és a történelmi esemény között szoros összefüggés van), adduktív (egyes szövegeknél, minden irodalmi topológia elvetésével egy adott szöveg meghatározása – olyan, mint a mienk, csak nem olyan fejlett, mert nincs meg valamilyen műfaj).

Az irodalmi szöveg három kritériumnak a kombinációja: fikcionalitás (implicit módon benne van, hogy a szöveg világa nem feltétlen egyezik meg a valós világgal, struktúrák és textúrák generálnak), intertextualitás (sosem eredeti alkotás, dialektikus kapcsolatban áll a szerző a szöveguniverzummal) és a recepció (ezeket a szövegeket olvasták, használták, ha minél több van belőle, az arra utal, hogy fontos volt). A recepciónál fontos, hogy hány kópia van (transzmissziós lánc), az idézettsége milyen, ez elég problémás; lehet, hogy ezek iskolai szövegek voltak, melyek olvasottak voltak, vagy tananyag volt (akkor pragmatikus).