Muszáj bevallanom, hogy ez a film számomra az utóbbi idők legnagyobb csalódása volt. Jót vártam és felfoghatatlant kaptam. A számomra eddig hazafiként, hősszerelmesként ismert kedvenc színész bebizonyította, hogy felnőtt minden szerepre és kinőtte megát Hollywood bűvköréből. A csalódásom tárgya pedig az, hogy ezt csak halála után tudhatta meg róla a világ.

Az írás innentől spoilereket tartalmazhat!

Húha, el sem hiszem, hogy négy nappal a film megnézése után máris belevágok bármilyen hosszabb lélegzetű véleménynyilvánításba, de ha már Zsuzsi is írt, és nekem illene válaszolnom, akkor íme:

Azzal kezdeném, hogy az örömódák ellenére, amit a filmről, illetve a pazar alakításokról zengtek, kicsit nyugtalanul ültem le a premier előtti vetítés középső rész, szélére. Nem különösebben a hely zavart, ami valljuk be, teltház esetén nem nagyon választható, hanem attól rettegtem, hogy csalódni fogok.
Soha életemben nem láttam egy szuperhősfilmet sem, csak a Pókember egyik jelenetét, mikor Mary-Jane-t megcsókolja a srác, fejjel lefelé, de erre nem építhettem. És mivel az akció sem az én műfajom, csak az előzetere támaszkodhattam, amit már kívülről fújtam, illetve Hans Zimmer és James Newton Howard zenéjében, ami eddig mindig várakozáson felül teljesített.
Pontosabban Hans Zimmer az, akinek imádom az összes alkotását, amit hallottam, és miután megnéztem a Holiday-t, napokig dalolásztam a Maestro névvel született tüneményt. Ezek után nem csoda, ha örömmel fogadtam az összes számot és rongyosra hallgattam őket. Most is éppen ezt teszem, ráhangolódásképpen, és még mindig elborzaszt.
Tehát izgatott voltam, hogy vajon hogy fog majd nekem tetszeni egy olyan film, ami egyáltalán nem az és műfajom, és valahogy, mintha az utolsó percekben elmúlt volna minden vágyam, ami az előző fél évet olyan nehézzé tette, hogy végre lássam. Amint elkezdődtek az első percek, méghozzá reklám nélkül, visszatért a hangulat, a várakozással teljes pillanatok, hogy megtudjam, ki a leggonoszabb a világon.

Természetesen tévedtem, mikor gonoszságot vártam visszatükröződni, mert a Joker bőrébe bújt Heath fikarcnyit sem volt gonosz, neki ez a vérében volt, lételeme a gyilkolás, a pusztulás. Benne nincs gonoszság, ő maga az.
Elképzelhetitek, milyen félelmetes hát Gotham/Chicago városának, mikor őrző-védőjük, Batman úgy dönt, lemond a címéről, ezzel egy időben pedig a hosszúzoknis elmebeteg őt nézi ki ellenfelének, megfenyegetve a várost- pusztulást hoz rájuk egy nap alatt.
A történések váratlanok, fordulatosak, és talán nem is hittétek volna, de Batman szembeszáll a gonosszal, legalábbis megpróbál szembeszállni. Segítségére van Alfred, a vicces komornyikja, akit Michael Caine alakít, és Chris Nolan bevallása szerint nem véletlenül kapta ő a legtöbb humoros jelenetet. Lucius Fox, avagy a napokban balesetett szendevett Morgan Freeman is kiváló formában van, ott segíti hősünket, ahol csak tudja. A város teljes megmentéséhez azonban szükség van a fehér lovagra, Aaron Eckhart Harvey Dentjére is, aki szintén a kiszemelt áldozatok között van. Ha az eddig felsorakoztatott szereplők nem lennének elegen, itt van az elmaradhatatlan Maffia is, valamint Rachel Dawnes is, aki egyesek szerint túl későn távozik Batman életéből, és ezzel együtt a filmből is.
A történet további részét csűrni-csavarni felesleges lenne, de megemlíteném még az államügyész átalakulását Kétarccá, aki újabb ellenséget jelent a város sötét lovagja számára.
A fantasztikus zene alatt látványdús akció elemek láthatóak, illetve fantasztikusan megírt párbeszédek. Mind a rendezés, mind a végeredmény teljes egészében egy tökéletesen összehangolt csapat munkáját mutatja, amely joggal ér el pénzbeli sikereket, és én remélem, hogy díjbelieket is.
A legjobb dolog az egészben, hogy meg sem tudod mondani, hogy milyen műfajt nézel egészen pontosan. A Harvey-Rachel-Bruce/Batman szerelmi háromszöget látván romantikus, a jelmezek miatt képregény, a harcok miatt akció, a történet azonban inkább thrillerre vagy krimire utal. És akkor még mindig nem vetted figyelembe a pszichopata őrült Jokert, aki horrorisztikus fogvacogtatást, illetve az időközben elhangzó poénesővel nagyon jó szórakozást is ígér.

Melyik szót is használta a Rolling Stones kritikusa? Szuperlatívusz: először hallottam akkor, és először használom most, természetesen én is Heath-t illetem vele. A tehetségét talán ebben a szerepben tudta legjobban bebizonyítani a hitetleneknek, mert nem mindennapi az az őrület, ami őt övezte. Nem is találok igazából szavakat arra, amit mutatott, ahogyan gyilkolt, a hidegvér, a céltalanság. Idézni nem szeretnék, de több mondat is elhangzik, ami arra utal, hogy mennyire embergyűlölő, nincs múltja, jelenje, se jövője. Mindig az aktuális pillanatban létezik csak, de olyankor mindig több lépéssel is Batman előtt jár. Talán ez az oka annak, hogy mérhetetlenül gonoszan mer cselekedni, hisz neki nincsenek korlátai, igazi ellenfelei, de élete sem, amit féltenie kellene. Hihetetlenül hihető és hiteles az, akit a filmvásznon látunk, mint flepnist, ahogy az egyébként borzasztó szinkron írta.

Bruce Wayne ezzel szemben maga az önzetlen jóság, aki retteg, hogy egyszer beleütközik valakibe, aki meghaladja az erejét. Szerelmes és hős is, de ezt nem tudja összeegyeztetni, Christian Bale tökéletes ebben a szerepben, mindazidáig, míg csak Bruce. Mikor azonban beköszönt az éjszaka (Harvey szerint a hajnal), átváltozik Denevéremberré, a hangja medvedörmögés lesz, ami enyhén szólva idegesítő. Persze, persze az inkognító, de könyörgöm, miért akarnak kiüldözni a teremből? Még szerencse, hogy ezt is elnyomja az akciók zaja, ami annyira jó, annyira pontos, az ember előre érzi a feszültséget, aztán persze kiderül, hogy az orránál fogva vezették, és teljesen más fog történni.

Vagy autóüldözés lesz, lövédekkel tarkítva, vagy Joker akciózik, ami pazar, és komolyan, már röhögni lehet rajta, akkor is, ha tudod, az a lény nagybetűs Őrült, mert vicces. Lehet, hogy én vagyok komolytalan, de akkor mindenki más is, aki velem egy teremben nézte.

Összességében tehát nem tudnám megmondani, mi tetszett a legjobban, mert a zene miatt minden megváltozott, új értelmet nyert. Az utolsó percekben csak másodszorra éreztem a lüktetést, ami a film végét jelenti. Elsőre nem is éreztem, hogy vége kell, hogy legyen: elillant a 2,5 óra, és nagyon röstellem, egyszer sem vártam meg, hogy kiírják „Heath Ledger emlékére”. Katartikus élményt jelentett számomra az összes jelenet, és mikor kiírták „The Dark Knight” éreztem, hogy valami más lett. Ennyire jó filmet még sosem láttam, ennyire izgalmasat, ennyire vegyeset, ennyire tökéleteset, amelyben minden összepasszolt. Nem is film volt ez, hanem mestermű. De nem egy hattyúdal, hanem egy keselyű éneke.

Hasonló írások:

1. A mexikói „új hullám” – A mexikói film napjainkban