A francia elsősorban Franciaországban, ezen kívül jelentős mértékben Kanadában, Belgiumban és Svájcban beszélt újlatin nyelv. A francia a rómaiak által meghódított Galliában beszélt vulgáris latinból alakult ki. Az első ófrancia nyelvemlék, az úgynevezett Strasburgi Eskük (842) már a latintól lényegesen eltérő nyelven íródott, ám az azt megelőző mintegy nyolc évszázados nyelvfejlődési folyamatot nem ismerjük.

A francia nyelv számos nyelvjárással rendelkezett, melyeket két nagy csoportba oszthatunk, az úgynevezett oc nyelvébe és az oil nyelvébe. A történelmi körülmények hatására az Ile de France-i nyelvjárás a többit kiszorítva vált a francia nyelvvé. Ez abban tért el a latin nyelvtől, hogy a 10-13. században használt ófrancia nyelvben a névragozást már csak két eset képviselte, megjelent a névelő, kiterjedt az elöljárószók használata és alapjaiban megváltozott az igeragozás.

A középfrancia időszakban, a 14-16. században a francia lassanként minden téren kiszorította a latint, és megjelent az irodalmi, a közigazgatási és a jogi nyelvben. Ezt a kort jelentős szókészletbeli fejlődés jellemzi: szókölcsönzés a latin és a görög nyelvből, különböző nyelvjárásokból és más környező nyelvekből. A névragozás teljesen eltűnt, ezzel egyidejűleg a mondat szórendje kötöttebbé, az elöljárók használata pedig kiterjedtebbé vált.

A klasszicista 17-18. század a francia irodalmi nyelv kialakulásának és kodifikálásának a kora, győzött az úgynevezett helyes nyelvhasználat és a nyelv megtisztult. Ez ugyanakkor bizonyos lexikai szegényedéssel járt, de a szintaxis végleg formát nyert. Az 1789-es francia forradalom országos szintű új nyelvi politikát is hozott, az egységes nyelvű iskola, a dialektusok rovására, az irodalmi francia nyelvet honosította meg. A mai francia nyelvhasználatban az írott és a beszélt nyelv között jelentős a különbség, az utóbbi sokkal gyorsabban változik, mint az előbbi.

Kapcsolódó oldalak: Angol nyelv Német nyelv Olasz nyelv Spanyol nyelv >>
Vissza az oktatás főoldalra: Oktatás >>